|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pamuk, Orhan 2008. június 3.Budapesten és Bukarestben egyaránt könyvfesztivált rendeznek a héten. Hetvenkilencedik alkalommal rendezik meg június 5. és 9. között az Ünnepi Könyvhetet Budapesten, harmadik alkalommal a Bookfestet a bukaresti Romexpo kiállítócsarnokában, június 4. és 8. között. A budapesti rendezvény, immár 7. alkalommal, a Gyermekkönyvnapok elnevezésű rendezvénnyel társul. A Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon 142 pavilon áll majd, és 218 könyves cég mutatja be az összesen mintegy 400, újdonságként megjelenő kötetét. Tizennyolc határon túli magyar kiadó is jelen lesz a rendezvényen, köztük a csíkszeredai Pallas-Akadémia, Kolozsvárról a Kriterion, a Koinónia és a Polis Kiadó érkezik, Marosvásárhelyről pedig a Mentor. A bukaresti Bookfesten 160 kiadó lesz jelen könyvújdonságaival. Ez alkalommal újból a román fővárosba érkezik Orhan Pamuk Nobel-díjas török író, továbbá Esterházy Péter, akinek a Harmonia caelestis című regénye megjelenik románul. /Könyvünnep két fővárosban. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 3./2013. december 2.Velünk élő tudományKolozsváron A Magyar Tudomány Napja Erdélyben- rendezvénysorozat plenárisát a Protestáns Teológia dísztermében tartották. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Sípos Gábor, az EME elnöke felvezető beszédében kiemelte, számba veszik az elmúlt év eredményeit és a több évre kiterjedő kutatási eredményeket is, melyeket főleg a szakosztályokba mutatnak be. A 2013-as évi Magyar Tudomány napjának jelmondata „Velünk élő tudomány”. E címszó alatt a magyar tudományosság egysége fejezhető ki- mondta Sípos Gábor. Kocsis Károly, a MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke kiemelte, hogy megvalósult az Akadémia határokon túli bővítése. Ennek a tisztelt társaságnak 1800 határon túli tagja van, melyből 18 akadémikus. Magdó János kolozsvári főkonzul gratulált a 12. alkalommal megtartott fórumnak. A tudomány területén megtörtént a nemzet egyesítése. Együttműködés valósult meg a tudomány és a felsőoktatás területén is. Az utóbbi időben sok magyarországi vendégtanárral volt alkalma találkozni, és jó lenne, ha ezek a vendégtanárok hosszabb időt tudnának maradni. Mert a tanár- diák kapcsolata így lehetne gyümölcsözőbb. Az is jó lenne, ha erdélyi tanároknak több lehetőséget biztosítanának, hogy vendégtanárként működjenek az anyaországban. Az is elképzelhető, kialakulhatna egy olyan réteg Erdélyben, amely ezt a szükségletet fedezni tudja. A magyar kormányzati támogatásról is beszélt, kiemelte például a Sapientia EMTE fejlesztését. Problémásnak tekinti a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét. Miért nem sikerült ezt megoldani- fogalmazta meg a kérdést. A rendezvény előadásai Kocsis Károly, akadémikus, a MTA Földrajztudományi Intézetének igazgatója „Területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát- medencében” című előadásában nyomon követi a XII. századtól a XX. századig a Kárpát- medencében, milyen autonómia típusok léteztek. Ez a helyzet a második világháború után, hogyan alakult. Hol jelentkeznek, az utóbbi időben, területi autonómia lehetőségek. Szerinte a területi autonómia megvalósítása lényegében a kisebbségvédelem legfőbb eszköze. A XIX. századi nemzetállamok építőinek ideálja az „egy állam – egy nemzet” elve az elmúlt évszázadban egyetlen európai államban sem valósult meg. Európa 703 millió lakója közül 85% az államalkotó nemzetnek tagja, a többi 10% etnikai kisebbséget alkot. 5% állampolgársággal nem rendelkező bevándorló. A második világháború után világszerte nőtt az etnikai konfliktusok száma és intenzitása. Az esetek többségében a konfliktus hátterében a kisebbségek jogainak merev elutasítása, megszorítása állt, melynek eredménye az elszakadási törekvés megerősödése. Egyes nyugati országokban a kormányok különböző intézkedéseket hoztak. A konfliktusok csökkentésére a decentralizációt vagy regionális önkormányzatiság felé való elmozdulást alkalmaztak. Kocsis Károly megkülönbözteti a területi, regionális autonómiát az etnikai jellegű autonómiától. „A területi autonómia földrajzilag meghatározott térség, amely az adott ország egyéb területi egységétől eltér”. Törvényhozó és közigazgatási hatalommal felruházott státussal rendelkezik. Úgy véli, hogy a területi autonómia a kisebbségvédelem legfejlettebb eszköze. Biztosítja a kisebbség számára az alapvető emberjogok közül az autonómiát, másrészt az illető ország területi integritásának megőrzését. Bemutatta, térképek alapján szemléltette, Magyarországon, illetve Európában, milyen autonómia-formák voltak. Milyen területi autonómiával rendelkezett például Szlavónia, Horvátország, Szepesség, a török hódoltság idején Székelyföld vagy Szászország. A második világháború után milyen önrendelkezést biztosítottak Jugoszláviában (Vajdaság) vagy Romániában a Maros Magyar Autonóm Tartomány formájában. Lényegében a középkor végétől, a nemzeti kisebbségek aránya a XVIII. század végére, Magyarországra vonatkozólag, jelentősen megváltozott. 1850-től a kisebbségek etnikai alapú területi autonómiát követeltek. Elmondta, hol valósítható meg az etnikai alapú autonómia: a litván- belorusz- lengyel határvidéken, a Kárpát-medencében, a Balkánon. Az etnikai területi autonómia megvalósításához a többségi akarat meggyőzése szükséges. Fodor Pál „A török hagyaték a magyar történelemben” című előadásában kifejtette, a magyar nép története, milyen változásokon ment keresztül, miután letelepszik a Kárpát- medencében, teljesen európaivá válik. Az oszmán-hódítás következtében változás következik be Európában. Ez kihat Magyarország életére is. A török hódítás mentalitástörést okozott Magyarország számára. Lerombolta a magyar politikai, kulturális elit önbizalmát. Egyfajta bűntudatot, önvádat okozott. Nem tudván maguknak megbocsátani, hogy elvesztették a birodalmat. A közép- kelet európai népeknél kialakult az egyedülvalóság gondolata. Ilyen körülmények között hogyan reagál a magyar gondolkodás? Elsősorban a dicső múlthoz menekül, illetve áldozat szerepben feszít. Kialakul egy bizonyos kisebbségi érzés a magyar elitben és köznépben is, melyet sokan nem is képesek megfelelő módon kezelni. A politikai életben felveti a fejét a kapkodás, következetlenség, ugyanakkor vallási megosztottság is. A XVIII. század végétől kettősség jellemezte a török hódoltság megítélését. Egyrészt az áldozat szerepében jelentek meg, melynek következtében számos, negatív gondolat fogalmazódott meg. Másrészt pedig a XIX. században kialakult egy bizonyos fajta törökökhöz való közeledés. A magyar nép keleti rokonságának az eszméje. Hangoztatták, a magyarság keleti eredetű. A XIX. század második felében előtérbe kerül a kultúrnemzet koncepció, mely egyre nagyobb teret hódít. Fontos szerepet kap a népi kultúra is, mely kíváncsisággal fordul Kelet fele. Az értelmiség felteszi a kérdést: Ki a magyar? Mi a magyar? Mi a török? Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk? Ha megnézzük az irodalmat, a törökökkel való kapcsolatról Jókai Mór regényei vagy Gárdonyi Egri csillagok-című könyve alapján érdekes képet nyerhetünk. 1905-ben Ady Endre fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy Magyarország Komp- ország. Ide- oda hányódik. Így írja az „Ismeretlen Korvin-kódex margójára” című publicisztikájában: „Komp- ország, Komp- ország, Komp- ország: legtisztességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől – Nyugatig, de szívesebben vissza.” Ezt a komp- ország gondolatot megtalálhatjuk Orhan Pamuk Nobel- díjas török író munkájában is, amelyben a komp- ország mentalitást, a két part közötti csónakázásban megmutatkozó identitás- zavart elemzi. A rendezvényen gróf Mikó Imre emlékplakettet adtak át Kocsis Károly akadémikusnak és Vincze Zoltán nyugalmazott történelem tanárnak, az EME támogatásának elismeréseként. A plenáris ülésen még 7 előadás hangzott el. Az EME munkálatait a szakosztályokban folytatta. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2016. június 8.Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalomT. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot. – Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T? – Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják. Az irodalom mindennapi használatban – Mi a kutatási területe? – Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak. – Mi foglalkoztatja mostanában? – Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület. Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük. Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből. Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya – Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban? – Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk. Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog. Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is. Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat. Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket? – Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír? – Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek. Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket. Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet – Mit olvasott mostanában? – Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok. – Mivel tölti a szabadidejét? – Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok. T. Szabó Levente • irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese • 1977. április 30-án született Ozsdolán • számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője • 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében • 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat • megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
